az a nap tele volt kihívással, izgalommal, és újdonsággal. szerdának hívták, és számomra kilenckor kezdődött. jelen időben fogom elmesélni, mert az a szokásomhoz hű.

reggeli nyüzsgés és kapkodás, és persze a mindennapos késés, minden a megszokott, csak éppen később. fél óra csúszással kezdek, de ez szerencsére nem tolja hátrébb az összes többi program időpontját. a vonatjegyet indulás előtt három perccel veszem meg, rohanok a peronra, olyat érez a vádlim, amit akkor szokott, mikor a történelem tanárnő elől menekülök álmomban. kezdődik a kommandó, fel a vonatra, a hajam kócos, szélfútta, a nap verőn süt, ülésbe huppanok. elő a könyv, a zene, a bona, az utazóshangulat. egy lány ül nem messze tőlem, hasonlít egy barátom húgának arcára az arca, még a haja is, így megjegyzem. előttem váltott jegyet, retúr, győrbe kérem.

az út hosszú volt, több mint egy óra meg még negyven perc, én pedig nem tudtam tanulni a homloküregemet belülről feszítő borzalom miatt.. nem tudom van-e nyomáskülönbség a vonaton menet közben, annyira régen utaztam rajta. de ha van, akkor az tehet róla a fejfájásomról. arcom a piszkos bár makulátlannak tűnő hideg ablakhoz nyomom, az hűsít. anyám mindig óvva intett, ne csináld! az piszkos!

révai miklós utca 8.-ba érkezünk, az ismerős ismeretlen lány, és én. a felirat győr, én pedig jobbra fordulok és átmegyek a baross hídon. anya szerint híd, szerintem csak felüljáró.

a szél elfúj, fölösleges a hajammal bíbelődni. úgyis szétmegy. szétment volt már az annakelőtte is..

van egy kis cetlim, checkpoint-okkal. keresztutcák nevei éktelenkednek ott sorban. várják a kis ikszemet, amit a szememmel rajzolok a nevük mellé a lapra. hosszú egyenes útszakasz, nézelődök, hátra csak egyszer, hogy megnézzem, milyen sokat mentem, de fölösleges, a kamion kitakar mindent. és parkol. nem várok, szaladok tovább. kevés az időm, az út pedig, a föld, amit még megyetnem kell, rengeteg. szinte futok.

mikor végre elérem az utolsó keresztuctát, lefordulok a nagy imréről jobbra. a hátszél már nem visz tovább, lelassulok. megcsap a meleg. a forróság.. nem esőt mondtak mára? kiborít. bili vagyok és kifolyok de megyek tovább.

ott az iskola. a margit. leülök a hűvös kőre, alulról fagyok felül pedig olvadok. mielőtt a kettő középen találkozna, megérkezik akire vártam, a kismadár, a kristóf. és el is indul egy direkcióba, és felhív.

postát keresünk, és még mindig alig tér magához. nem hiszi el, hogy hétköznap délután képes voltam elvonatozni hozzá. mikor beismerem hogy átvágtam csúnyán, de ő okos és rájött a turpisságra, majd bevallom neki hogy valójában teleportáltam, még jobban hitetlenkedik. én mondom, nem lehet neki eleget tenni.

busz, hőség, windmill.

megérkezünk mecsérre, ahol nincsen otthon apukája, csak bonifáca, aki gyilkosmacskaállatkodik, főleg velem. lyukakat csinál a bőrömbe, kedves. a kukán ülve üdvözöl mikor visszatérünk a kisboltból a margarinnal.

falu, az illat, a faluillat. csak a malacok és a csirkék hiányoznak, és ha lennének, teljesen úgy érezném magam, mint a helyen, ahol a fél kölyökkorombat töltöttem, ahol még most is sokat kéne lennem, de már könnyűszívvel hivatkozom a sok tanulnivalómra. így, hogy nincsenek se kispusik, se más állatok, csak a bonifác, így csak a képzet marad. lovak sincsenek. mamánál se, de mecséren se. mert drágák, viszont istállójuk, az van.

magas fű, aprózott fa, fenyők, cserepek, szanaszétdolgok, kút, szárítókötél rajta lógó kockásokkal, macska, ilyen is meg olyan is, farönk, minden van, ami egy ilyen helyen szokott lenni. csodás hangulat kerít hatalmába, kirohannék és elfutnék. aztán ledőlnék a fűben, ő utolérne, mellémfeküdne, és hallgatnánk a szelet és tűzne a nap. az utolsó stimmel, együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét, de nem megyünk sehova, csak később a házba be.

ahol minden hideg, mármint úgy hőmérsékletügyileg. kristóf mesél és mutogat. műhely, picikonyha, lábos, macskatál, fotel, szék. simpsonst nézünk a jeges dunyhán ülve, lefagy a fenekem. együtt nevetünk, ő mindig egy sorral előrébb tart a szövegben, és mikor kimondja, nem hallom az éppen aktuálisat, de az övét sem, így rendszerint nem értek az egészből semmit, de nevetek azon, hogy ő milyen jól szórakozik. azon, amin már legalább tizenháromszor jót mulathatott.

belenézek egy-két füzetébe, figyelem a betűit. ez nálam nagy fétis, és most sem tudtam ellenállni a felpöndörödő sarkú szakadt és gyűrött borítású csepi kristóf feliratú füzetek bennsőségei kiborítgatásának..

nagyon otthon érzem magam a fura akkusztikájú fehér falak között, vele. a társasága mindig kedves és forró és szerelmes. viszont a kádban mosogatnak.

apuja megérkezik, leszidja, amiért a rossz fiú nem vásárolt be, csak vásárolt, rossz, rossz gyerek. én meg csak mosolygok, nem bírom visszatartani. talán csak zavaromban teszem ezt. mindegy is.

rossz gyerek, mert még a dunát sem mutatta meg, no, nézzük meg hármasban.

nem van messze, és nagyon csöndes és sötét, és denevérekkel hempereg. a csönd ránk zuhanna, ha nem tartanák vissza ők ketten, akiknek mindig eszükbe jut valami vagy régről, vagy simán csak valami okosság. fölfelé nyújtva kezük, tartják a takarót, beszélnek és beszélnek, küldik kifelé a hangokat, a levegő had jöjjön be, de ne legyen csönd. eszternek meg kell ismernie a helyet és amúgyis.

séta vissza, hiszen hamarosan indulnunk kell. apuja elvisz minket lébénybe, nem messze, a vonathoz, ami majd lerak engem győrben. hát azt várhatnám, az a vonat nem rakna le engem sehol. nekem kell figyelnem, mikor szálljak le. ellenőr nem jön, ezek szerint százötven forintom nálam marad.

győrben rohanás, buta vonat megint később ért oda ahova időben kellett volna nekije, két percem van jegyet venni és megtalálni a megfelelő vágányt. megvan, mászás, kicsit beleestem a sajátmagam által kreált kétségembe. hova megy? bukarestbe. alig tudnak magyarul. ijesztő.

helyet foglalok a försz klaszon, csak kényelmesen. persze, tudom, nem ide szól a jegyem, de csak tíz perc után törik meg a sötétséget az ellenőrbácsik, kislány, a te jegyed nem ideszól. a szoknyás kristófsátorpulóveres kócos lány a zavart tekintetével letápászkodik a puha kényelmes három ülésről amin az elébb még elfeküdve volt és ottan parasztkodott. nem ott volt ahova illene, el is küldik, megy is, úgy néz ki, mint aki vidéki és tudatlan, nem is haragusznak rá.

a második osztályon kényelmetlen az ülés, és aludni sem tudok. rádőlök hát a mellettem pihenő zsákomra, a románok pedig túl zajosak..

a keletinél leszállás, végre, végre.. hazafelé utamat autóval veszem, apa pedig vezet. én végigalszom az utat, otthon pedig folytatom a dolgom.. nagyon kimerített ez a csodás nap.