Lila, barna, és sárga színe van. Az arcának, a nyakának, a vállának és a kulcscsontjának az illata keveredik körülötte. Ha megy, szivárványt húz maga után a színeivel és az illataival. Ha megáll, elkapom, nem menekül. Mert nekem kell, mert szükségem van rá, mert jó. És olyan, mintha adna nekem a jóból. Meg kell ölelni és kiszívni belőle az összes erőt, energiát, jót, amennyit csak lehet, biztos vannak rejtett tartalékai, valahogy nem aggódom érte, hogy kiürül. Ha átkarol és magához szorít, nem látok mást, csak lilát és puhát és sötétet, kívül a karján pedig nincsen semmi, csak hideg. Kicsit fáj is, roppan a gerincem, kicsit enged, kifújja a levegőt, süllyed a mellkasa, így közelebb kerülök a szívéhez. Jó így.