rákattintok a pici háromszögre, hátradőlök a széken, nyikorgás jelzi, hogy kényelembe helyeztem magam, a zene pedig elindul az első taktus csönd után.
két gitárakkord, és eszembe jut a rasta fiú, aki a számot küldte nekem. magas, hosszú barna göndör haja van, dürerből ismerem, és marcinak hívják. asszem a moméra jár szilikáttervezőre.
ez a zene, és erykah badu hangja oda visz, ahol nem vagyok. más az idő és a térbeli sík, más a környezet, más a társaság. most 17 óra, sötét és szomorkás téli január van, hat fal között telik a délutánom, túró rudival ülünk itt az asztalnál. akkor pedig mindegy mikor van, lehetne akár most is, a hely pedig szintén nem számít, a társaság. azt szívesen lecserélném ebben a pillanatban. arra a fiúra, aki oda van a halakért, az egykerekűzésért, a reggae-ért és egy lányért.
ez a zene oda visz, ahol melegebb van mint itt, a tetőtérben. ahol süt a nap, süti az arcomat, vagy ha akarja, sütheti a hátamat is, rábízom. ahol a lábam alatt nem a csempe terpeszkedik, hanem a zöld pázsit, vagy a puha homok. kibékülnék azzal is, ha a nap nem tűzne rám forrón vagy éppen melegen, hanem csak a fák árnyas lombjain keresztül belopakodna a törzsek közé, az arcomra ülne és onnan nézné, ahogy a lábammal az apró-köves, gallyakkal tűzdelt földet túrom.
háttal ülünk a domb tetejének, és azt tervezzük az én társammal a magányban, hogy leszaladunk az oldalon és belevetjük magunkat a határ nélküli térbe. ha kavicsok lennék, ledobatnám magam, és gurulnék szana, utána. ő kő lenne, nagyobb, és gyorsabb. de lent megvárna. mindenféleképpen.
a domboldal enyhén lejtős, azért mégis meg kell kapaszkodni a fákba lefelé menet. a fa törzse az kapaszkodó, az szárítókötél-tartó, az bögretartó, az szemeteszsák-tartó, az körbevesz minket, vigyáz ránk, a lombja árnyat adó, sötétítő, elfedő, eső elől védő tető. gyökere lassító, lefékező, az támasz. ágai tüzelő, hamut piszkáló, az virslinyárs, és egy valami, amivel az alvó másikat böködheted.
ha egy enyhébb bokasérüléssel megússzuk az utat, jók vagyunk.
lent vár a semmi, a zöld, a kék, és elfutunk addig a vonalig, ahol egybeér a kettő. és megcsináljuk a lehetetlent, mi ketten. ott, messze.
a zene pedig véget ér. és én újra vagyis még mindig itt ülök, túró rudi már sehol, megunta a fölösleges máshol levésem, elment. lennék inkább itt és tanulnám a füzetből a genetikát. ..
két gitárakkord, és eszembe jut a rasta fiú, aki a számot küldte nekem. magas, hosszú barna göndör haja van, dürerből ismerem, és marcinak hívják. asszem a moméra jár szilikáttervezőre.
ez a zene, és erykah badu hangja oda visz, ahol nem vagyok. más az idő és a térbeli sík, más a környezet, más a társaság. most 17 óra, sötét és szomorkás téli január van, hat fal között telik a délutánom, túró rudival ülünk itt az asztalnál. akkor pedig mindegy mikor van, lehetne akár most is, a hely pedig szintén nem számít, a társaság. azt szívesen lecserélném ebben a pillanatban. arra a fiúra, aki oda van a halakért, az egykerekűzésért, a reggae-ért és egy lányért.
ez a zene oda visz, ahol melegebb van mint itt, a tetőtérben. ahol süt a nap, süti az arcomat, vagy ha akarja, sütheti a hátamat is, rábízom. ahol a lábam alatt nem a csempe terpeszkedik, hanem a zöld pázsit, vagy a puha homok. kibékülnék azzal is, ha a nap nem tűzne rám forrón vagy éppen melegen, hanem csak a fák árnyas lombjain keresztül belopakodna a törzsek közé, az arcomra ülne és onnan nézné, ahogy a lábammal az apró-köves, gallyakkal tűzdelt földet túrom.
háttal ülünk a domb tetejének, és azt tervezzük az én társammal a magányban, hogy leszaladunk az oldalon és belevetjük magunkat a határ nélküli térbe. ha kavicsok lennék, ledobatnám magam, és gurulnék szana, utána. ő kő lenne, nagyobb, és gyorsabb. de lent megvárna. mindenféleképpen.
a domboldal enyhén lejtős, azért mégis meg kell kapaszkodni a fákba lefelé menet. a fa törzse az kapaszkodó, az szárítókötél-tartó, az bögretartó, az szemeteszsák-tartó, az körbevesz minket, vigyáz ránk, a lombja árnyat adó, sötétítő, elfedő, eső elől védő tető. gyökere lassító, lefékező, az támasz. ágai tüzelő, hamut piszkáló, az virslinyárs, és egy valami, amivel az alvó másikat böködheted.
ha egy enyhébb bokasérüléssel megússzuk az utat, jók vagyunk.
lent vár a semmi, a zöld, a kék, és elfutunk addig a vonalig, ahol egybeér a kettő. és megcsináljuk a lehetetlent, mi ketten. ott, messze.
a zene pedig véget ér. és én újra vagyis még mindig itt ülök, túró rudi már sehol, megunta a fölösleges máshol levésem, elment. lennék inkább itt és tanulnám a füzetből a genetikát. ..
No comments:
Post a Comment