utólagos címadás, mint mindig: cukor, bikram.

a kedvem az íráshoz sosem magától jön, mindig valaki mástól. valami külső hatásra. sosem úgy alakul a dolog, hogy valami eszembe jut, és leírom. most sem tudom előre, hogy mi fog ebből a postból kerekedni. az is lehet, hogy nem lesz értelme.

aki ezt a blogot olvassa, az kerekítve két ember. az egyik az én jövőbeli énem, aki a múltan nagyokat kacag és imád emlékezni, a másik pedig az az ember, akit most ebben a pillanatban a legtöbbre tartok. éppen most. most ő teszi értem a legtöbbet, és nem konkrét cselekedetekkel. hanem csak azzal, hogy van. gyógyító a léte. és nyugtató a közelsége. most messze van, és egyre jobban fáj a hiánya. úgy tudom, ez a szerelmeseknél normális. ezért is nem aggódom:) imádlak, tejjel cukor.

kétszer voltam bikram jógán. egy másfél órában többször jött el az émelygés, szédülés, hányinger, fáradtság, mint eddig valaha. voltak azért kellemes dolgok is. a szavászana előtti pihenős másodpercek, a vízszünetek, az arctörlés, és amikor végre megtalálod, amit másfél órája keresel, a tökéletes egyensúlyt, amikor úgy érzed, most bármi történhet, téged semmi sem taszíthat ki az éppen akkor tartott pozícióból. élvezem a dolgot, tetszik, méregtelenít, két alkalom után már érzem is a jótékony hatását. csak ne lenne olyan idegesítő az a hosszú hajam. kezdem meggyűlölni. tényleg.

most untam meg az írást, így ez a bejegyzés rövid is, és két részből áll, és.. nem sok értelme van.

hagyjuk.