már jó régen volt, pontosan hat napja, ami majdnem egy hét. és mivel az idő gyorsan múlik, a kedvem pedig egyre kevesebb lesz ahhoz, hogy ezt a bejegyzést megírjam, gyorsan megcsinálom most, amíg marci ergonómiából vizsgázik.
nagymaros-visegrádon voltunk, ex-földrajz tanárunknál. ha magyarországon van hegy, ez az volt. és természetesen akkor van túl meleg, amikor mi túl hidegre vagyunk felkészülve. az út felfelé a házig hosszú volt, de mókás. a kilátás a háztól csodaszép, a hálószobából még szebb. a tanár úr háza a budaörsi nyaralónkra emlékeztet, a kutyája egy bocira, az elza, mert 'se füle, se farka' szegénynek. és hogy növeljük a háziállat-állományt vittünk -vagyis kriszti vitt- a tanárúrnak kiscsirkéket. az egyik anna lett, a másik mari. csináltunk lecsót, ittunk bort, elmentünk sétálni, megnéztük jó magasból a dunakanyart, és ezzel el is ment az egész nap. mármint a délután-este. hármas vonattal mentünk, és tizenegyessel jöttünk. a visszaút a vonathoz jó sötét volt, az állomáson egy lélek sem járt. így nem vettünk jegyet. a vonaton úgy tűnt, rajtunk kívül nem utazott senki, erre megjelent két valaki követelve a jegyet, és mondva, hogy fejenként hatezer lesz ha nincs nálunk akkor és ott fejenként kettő. 'de egyébként vehettek teljes áru jegyet 500ér'. oh köszi. vettünk.
a szerenádok véget értek, ez volt az utolsó, és egyben a legkevésbé szerenádos:) énekeltünk székely himnuszt, megy a gőzöst, már ott helyben, lecsó után. szép volt, jó volt, és habár eleinte nem úgy tűnt, közben és utólag mégis: megérte elmenni:)
No comments:
Post a Comment