a középiskolában részt vettem pályaválasztási tanácsadáson, ahol is a suli pszichológusa kitöltetett velem egy tesztet ami alapján - nem meglepő módon -, kiderült, hogy messze állnak tőlem a reál tárgyak, és közel hozzám a humán jellgeűek, valamint kifejezetten érdekel a vizualitás, a művészetek. ennél azért árnyaltabb volt az eredmény, de ez a lényeg. a kérdéssor kitöltése után megkérdezte tőlem a nénicsaj, hogy milyen irányba szeretnék indulni. mondtam, hogy turizmus (nagyon kreatív, a középsulim kéttannyelvű idegenforgalmi gyakorló volt), vagy valami gazdasági vonal. azt mondta, ezt nem érti. én értettem. anyáék azt mondták, "valami normálisat kéne tanulni", "valami olyat, amiből meg is lehet élni, a grafika nem ilyen". merthogy már fontolgattam a grafikát, vagyis pont abban az időszakban vetettem el, mint jövőbeli irányt. lényeg a lényeg, otthon ezt elmeséltem, az otthoniak meg azt hitték, vagyis inkább úgy gondolták, hogy ez a nő uszít engem ellenük. persze, mert biztos élvezi, meg amúgyis az uszítás a munkája része (wtf??)...
hát, elmondhatom, hogy most, pár évvel később pár naponta kapok munkaajánlatot/megbízást/felkérést, tegnap például főállás miatt kerestek meg, és engem is behívtak interjúzni. azt hiszem nem megyek, mert már dolgozom máshol. szerintem erről ennyit. még mindig úgy érzem, hogy nem hiszik el az illető érintettek, hogy meg tudom csinálni. vagy a szakmában nem hiszenk meg a lehetőségekben, vagy bennem. tök mindegy mi van, én akkor is azt hiszem, hogy én vagyok kevés. majdnem megszakadok, de akkor is bebizonyítom, hogy ezt akarom és ez lesz. bármi áron. pedig le kéne szoknom erről a megfelelési kényszerről. kikészíti a gyomromat teljesen. én nem menetelek az álmaim felé, hanem úgy rohanok, hogy lépten nyomon pofára esem. nem szakmailag, hanem máshogy. és fáj. pihenni akarok, leülni. hagyjatok kicsit.
/december 4./
No comments:
Post a Comment