a legjobbat remélni, a legrosszabbra számítani amúgy meg kit érdekel?

rövid kis eddig életemben az évek múltával egyre csak gyarapodott a "lessons learned" lista, amin előkelő helyen szerepelt mindig is a "sosem úgy alakul, ahogy te szeretnéd, minél jobban beleéled magad valami jóba, annál rosszabbul fog esni a csalódás" című nóta. de az élet rácáfol. néha megmutatja, hogy igenis tud csodákat produkálni. és akkor rájössz, hogy ezekért a kis csodákért érdemes élni. egyik legmeglepőbb fordulat volt a "remélem egyszer eljutok a koncertjére, amit az első sorból nézhetek végig" reménytelennek és lehetetlennek tűnő álom, melynek megvalósulása egészen odáig fajult, hogy "átölelt, megpuszilta az arcom, és üzent anyukámnak". szóval az ember az ilyeneket nem várja, még csak nem is álmodik róluk, mert még elképzelni sem tudja őket.

aztán nem olyan régen rájöttem, hogy igenis szabad álmodozni, én egy álmodozó vagyok, ezért is fekszem sokat ágyban elalvás és felkelés előtt. mert elképzelem, hogy nekem nagyon jó. itt vagy ott, ezzel vagy azzal. és sosem gondolom egyik túlzó álmomról sem, hogy bármikor is megvalósulhat, ezeknek nem ez a funkciójuk. de van az, amikor olyasmiről álmodsz, aminek igenis van realitása. na az, az veszélyes. mert ha nem történik meg, akkor jön a csalódás. ami nagyon tud fájni. viszont kitaláltam egy módszert. álmodozz, de csinálj úgy, mintha ez egy lehetetlen álom lenne, valami olyasmi, ami sosem fog megtörténni. és akkor úgy viszonyulsz hozzá. és ha megtörténik, te vagy a legboldogabb, ha nem, akkor pedig nincsen semmi.

most van egy szituáció, amiben nem tudom mire számítsak, mit reméljek, mire gondoljak, úgyhogy elhatároztam, hogy semmire. hogy nem gondolkozom, hogy ösztönlény leszek és teszem amit jónak érzek, ami jól esik, meg ahogy puffan. elmélázgatok itt mindenféle taktikán meg ezen-azon, de sokszor ez okozza a dolgok vesztét, a gondolkodás. inkább csak élek, és kész. (utalok itt a címbéli "amúgy meg kit érdekel?"-re)

a helyzet pedig az, hogy kicsit felkavarodtak bennem a dolgok, ugyanis valami olyat érzek, amit már régóta nem. van egy valaki, akiről első ránézésem óta nem bírom levenni a tekintetemet. ma találkoztunk még csak másodszorra, de én már megőrülök érte. és nem taktikázok, hogy most éreztessem-e ezt vele, vagy nem, vagy hozzá merjek-e érni, vagy nem, vagy mit reagál vajon erre vagy arra, mindegy. ha hozzá akarok érni hozzá érek. ha veszi a lapot, hogy közeledem, az sem érdekel. nem fogok gondolkozni, mert abba már belefáradtam. és ha lekoptatnak, az sem baj (amúgy de), mert már elég kemény vagyok ahhoz, hogy könnyen túllépjek rajta. kockáztatni meg muszáj.
elmeséltem beszternek, mi volt ma. az volt a reakciója hogy "te ragadozó". hát de mit csináljak, ha kell valami, elveszem :)
mellékelem itt csodálatom tárgyát (már az sem érdekel, ha anyának nem tetszik, meg az sem, ha az illető megtalálja ezt a blogot)