aki nem keres az talál

huszonhárom évesen gondolom először azt, hogy jó emberekkel barátkozom. talán az volt eddig a gondom, hogy rosszul választottam. azért csalódtam sokat olyanokban, akik elmondásuk szerint szerettek, mert nem illettünk össze, de én ezt nem vettem észre, és görcsösen ragaszkodtam hozzájuk. számtalan olyan ember eszembe jut most, akik után nagyon sokáig futottam, és akikkel kapcsolatban ha kudarc ért, mindig elszomorodtam. az erőszak sosem jó, a görcsösség sosem jó, a túlzott ragaszkodás sosem jó. amióta nem érdekelnek azok, akik szépen lassan eltűnnek, azóta szebb minden. persze vannak köztük olyanok, akikért talán megérte volna harcolni, de semmi kedvem ezen gondolkodni. inkább menjenek, ha akarnak.

tegnap hasított belém a jó választások felismerése, amikoris szinte spontán felindulásból megint összefutottam ritával, vagyis össze akartam, francia után, a suli előtt kilenckor, de kiderült, hogy csak tízre ér oda. tudjátok, ilyenkor van a "mi a fenét csináljak tízig", meg "akkor inkább legközelebb" kezdetű sms-csokor és a szokásos megbántódás és magadat elhanyagoltnak érzés. de ahogy kiléptem a kapun a telefonon való pötyögés közben, megjelent előttem kyra. na ennyit a szomorkodásról, be is ültünk egyből a lokálba, és hirtelen úgy éreztem, még a válaszüzenetet sincs kedvem megírni, mert minek. és akkor éreztem a nemtörődömséget, és jó volt. és aztán megjelent rita, úgy folytattuk tovább az estét. nagyon jó volt a hangulat, mint a társaságukban mindig, és egyszer csak felhívott beszter, hogy éppen zsófival ülnek a morri kettőben, menjek oda, de azonnal. tudni kell, hogy zsófit ezer éve nem láttam, közben kitelepült (már tényleg jó pár éve) amerikába, és férjhez is ment, szóval tényleg szívesen találkoztam volna velük, de úgy voltam vele, hogy miért ne mondhatnék nemet? nem fogok rögtön felpattanni és odarohanni, és azt a helyet is utálom. úgyhogy megmondtam, hogy vagy jöjjenek ide, vagy ne. én itt leszek, pá. és éreztem, hogy nem is nagyon izgat, hogy végül felbukkannak-e. (mondanak az emberek olyat, hogy a férfiak sokszor azzal bolondítják magukba a nőket, hogy nem vesznek róluk tudomást, hogy a nő érezze, hogy ki kell vívnia az illető figyelmét, meg kell érte küzdenie, és ezáltal sokkal jobban akarja azt. és mindeközben a férfi két gallyat nem tesz keresztbe, csak ül és vár.) na valami hasonló lehetett ez is, mert kis idő múlva felbukkant a két lány. leültek az asztalunkhoz, csinos ruciban, de valami miatt feszengve, kicsit mintha kedvtelenek is lettek volna. úgyhogy azért nem ignorálva őket, de finoman kyráék felé fordulva inkább velük beszélgettem. vagy inkább nevettem. mindenen. sztorizgattunk, nagyon jól szórakoztunk, és tényleg próbáltam nem udvariatlan lenni, de néha azt éreztem, hogy érdekli a francot ki hogy van, jól akarom érezni magam, és azzal beszélgetek, akivel jól esik, nem pedig azzal, akivel kell. szerencsére kis idő múlva, és biztos az alkoholnak köszönhetően amit eszterék megittak, feloldódtak kicsit, és már tudtak velünk együtt nevetni. de pont akkor éreztem azt, hogy nem ők az én társaságom, hanem ez a két lökött kékhajú. és amióta leventét is ismerem, és naponta lepődök meg azon, hogy van olyan férfi, aki mindig rám ír, keres, beszélget velem, kérdezget, érdeklődik, megdícsér, és csupa ilyen váratlan és jó dolgot csinál, azóta érzem, hogy kezdek okosan válogatni, és a jó embereket engedem el és a jókat tartom meg.