harmadszorra is. miért?

miért történik meg velem harmadszorra is az általam "weekend-effektusnak" nevezett szituáció? múlt héten találkoztam a harmadik olyan emberrel, akivel valamiféle összetartozást, belső összekötő erőt éreztem, és rá röviddel rákényszerülök, hogy elvágjam ezt a köteléket, mert a szél messze akar minket sodorni egymástól. és hiába kapaszkodunk, nem maradhatunk egymás mellett. először volt mathieu, aki iránt első perctől éreztem valami fura megmagyarázhatatlanul intenzív vonzalmat. összesen másfél napot töltöttünk együtt, és neki köszönhetem, hogy abban a másfél napban nagyon boldog voltam. aztán hazament. nyilván nem vártam mást, és nyilván nem is mentem utána. szerencsére elég edzett voltam ahhoz, hogy egy hét után már ne fájjon a hiánya. aztán volt pippo. vele londonban találkoztam, és nála is éreztem valami nagyon furcsát. nem tudom ezt máshogy leírni, nagyon ritka az, hogy valaki előtt egyáltalán nem feszengek, kimondok bármit amit akarok, nem gondolkozom a szavakon, csak úgy jönnek. bármit csinálok, bárhogy nézek ki, nem aggódom semmin. kócosan, alvós ruhában, kimerülten, bárhogy, nem zavar semmi. valamiféle szeretetet éreztem. olyasmit mint egy nagyon kedves barát iránt. pedig alig ismerten. és aztán hazajöttem. és hiányzik még mindig, a társasága, a szövegei, a nevetése, meg a törődése. és múlt héten pedig csabóval találkoztam. vele eddig három nagyon szép napot töltöttem együtt, és habár mellette még néha feszengek, sikerült többször is átélnem a felhőtlen örömöt. a gondtalanságot. a nem-érdekel-semmi érzést. de már csak pár napom lesz erre, hogy kiélvezzem. mert elmegy. miért történik ez velem? nem akarok én senkit magamhoz láncolni, nem akarok én pasit, nem akarok járni senkivel, egyszerűen csak megpróbálom megragadni ezeket a kapcsokat, szeretném jól érezni magam, és ha találkozom valakivel, akinek a társaságában boldog vagyok, akkor fáj, ha utána szétszakítanak bennünket. még tizenhét napom van ezzel a fiúval, ez már majdnem nem tartozik a "weekend" kategóriába, de azért mégis.

azért imádom ezt a filmet, mert megtanít túlélni, túllendülni a hiányon, elfogadni, hogy van benned egy űr, amit utána képes lehetsz megtölteni más értékes tartalmakkal. csak idő kell és orvosság. bármi, ami gyógyírként szolgálhat. nekem a filmek, a barátok, a zene, és az, hogy mindjárt elkezdhetek franciául tanulni. ez a film az egyik legnagyobb segítség ilyen helyzetekre. írtam már róla, de ha nem emlékeznétek, leírom a lényegét. két fiú találkozik, és együtt töltenek egy hétvégét. egy éjszakás kalandnak indul az egész, jól érzik magukat, és ennyi. de nagyon hamar kiderül, hogy van köztük valami megmagyarázhatatlan, nem bírnak elszakadni egymástól. és én elhiszem, hogy ilyen találkozás tényleg létezhet. imádják egymást, de mikor az egyik srác a hétvége végén elköszön a másiktól, elmondja neki, hogy másnap elutazik, két évre... és akkor ott a dilemma, hogy maradjon-e valaki miatt, akit csak két napja ismer, vagy válassza a jövőjét, a terveit, az álmát. a másik fiú dilemmája pedig, hogy menjen-e vele, hagyja ott az addigi életét, vagy maradjon. bírja maradásra a másikat önző módon, vagy engedje el és mondjon fájdalmas búcsút. nem tud egyik sem hirtelen dönteni, de másnap találkoznak a vonatállomáson. az a jelenet szívszorító. fogalmad sincs, hogyan döntenek. aztán végül mindketten a racionalitás talaján maradva ragaszkodnak az életükhöz, az eddig eltervelt dolgokhoz és semmit sem rúgnak fel egy két napos ismeretségért. még ha az a legnagyobb szerelmük is a világon... sosem akarok ilyen helyzetbe kerülni. jó nekem, mert egyik fiúba sem szerettem bele. csak nagyon megkedveltem őket. most itt van ez a kis jazz gitáros-zongorista, és nagyon remélem, hogy vele sem történik meg ez. jó minden úgy, ahogy most van. egy kicsit szomorkodtam még tegnap, mikor megtudtam, hogy csak két hetünk van, de most már boldog vagyok. mert találkoztunk, és kicsit feldobja itt az eszetlen rohanós napjaimat:) visz egy kis színt az életembe, és ezért hálás vagyok:) bár ne érne véget. de fog. de talán jó ez így, ahogy van:)