there's a time and a place to die but this ain't it

szóval park, paramore. mindig hallgatgattam a bandát, de sosem voltam rajongó, csak pár számukat ismertem. a lakótelepről egy lány, moni, akinek általánosban oszttársam volt a bátyja, innen ismerem, core fan, úgyhogy hozzá csatlakozva mentem el erre a koncertre. nem tudom milyen indíttatásból vettem meg anno a jegyemet, talán azért, mert tudom, hogy amióta létezik a zenekar, nem jártak még pesten, és valahogy éreztem, hogy megbánnám, ha lemaradnék erről a unique momentumról.
életem egyik legjobb döntése volt, az biztos. nagyon jól éreztem magam. köszönöm a zenekarnak a jó zenét, valamint azt, hogy lehetővé tették, hogy egy lánynak a szemem előtt válhasson valóra az álma. van ugyanis egy szokásuk, miszerint az anklebiters című dal alatt felhívnak pár embert a közönség soraiból a színpadra bulizni, énekelni. moni még transzparenst is készített (jelentem, bevált!!), amin megkérdezte hayley-től, hogy "can we be the anklebiters tonight?" és a dal előtt a biztonsági őrök őt, és még másik pár embert kiragadtak a kordon mögül, és felvitték a színpadra. látni azt az örömöt az arcokon, azokat az őszinte mosolyokat... :) mivel tudom milyen érzés hasonlót átélni, hogy megtörténik veled a lehetetlennek tűnő, amire évek óta vágysz, így azt végignézni is jó volt, ahogy mással történik. az sem elhanyagolható szempont, hogy az előttem támadó helyet betöltve a koncert hátralevő részét az első sorból tombolhattam végig. ami még jutott nekem az egészből, az a hihetetlen mértékű energia, ami rám is átragadt. főleg hayley osztotta ezt, nem tudom felfogni, hogyan lehet egy ilyen kicsi lány lábában ennyi bugi. valamint hogy nem szakadt még le a feje a helyéről ennyi headbangtől. csodás volt az egész. sokat kaptam most ettől. imádtam.
itt egy jó kis nóta, amit végigüvölte kiadtam magamból több évnyi feszültséget:
https://www.youtube.com/watch?v=G133kjKy91U