öröm az örömben

van az, amikor annyira boldog vagy, hogy az arcod szétszakad a mosolygástól. amikor állsz, toporzékolsz, és nem tudod hogy mit csinálj és megőrülsz és átölelnéd a világot és csak bömbölteted a zenét és ugrálsz és ordítva énekled a szöveget. ez velem általában évente kétszer történik meg, és amikor tudom, hogy valami jóra számíthatok, akkor alig várom, hogy elkapjon ez az érzés. elmondhatom, hogy ez életem eddigi legizgalmasabb éve, és idén ez a mérhetetlen boldogság már kétszer is megtalált (egyszer a heinekenes megnyitó és a wote koncert között és alatt, egyszer pedig cork-ban amikor matt-el találkoztam). a harmadik tegnap történt, amikor végre véget ért négy évnyi edus szenvedésem. letudtam azt a főiskolai képzést, amit minden percében utáltam. sikerült ugyanis az államvizsga, nem is akárhogy. a szakdolgozatom védésére négyest, az A tételre szintén négyest (??!) a B-re pedig kettest kaptam, így összesítve hármas oklevelet vehetek át majd a diploma osztómon. csodával határos a dolog, mivel a tanulást csak szombaton kezdtem el, otthon az én kis karanténomban, és minden pillanatában szenvedtem. utólag elmondhatom, hogy délután rám tört egy leszarom-hullám, és elöntött a közöny és valahol magamban fel is adtam a harcot, és lefeküdtem aludni. aztán megnéztem egy filmet. aztán még egyet. nem bírtam egész egyszerűen rávenni magam, hogy magyarország turisztikai versenyképességével és makroökonómiai mutatókkal meg turizmus szatellit számlával foglalkozzak. végül sikerült összeszednem magam és fogcsikorgatva átnézni a tételeket. amikor vasárnap a hársfába vettem az utamat hat óra körül, a húsz tételből ténylegesen még csak hatot tudtam, azokat is csak kábé hármas szinten (alapvetően erre törekedtem minden tételnél). úgy terveztem, hogy egytől húszig végigveszem az összeset, még utoljára. végül a nyolcadikig jutottam csak el, mert éjfélkor le kellett feküdnöm ahhoz, hogy tudjak aludni öt órát. még órákig forgolódtam, mielőtt el tudtam volna aludni. lehet, hogy az egyik ok az volt, hogy volt olyan tétel, amit még megszereznem sem sikerült, nem hogy megtanulni... kicsit féltem, na. reggel a nagy melegben átverekedtem magam a városon, beértem időben, megtudtam, hogy a 11-ből én leszek az utolsó előtti, így emberenként fél órát kell majd eltöltenem várakozással. az elég sok idő. fél egy körül kerültem csak sorra, pedig fél nyolctól ott voltam. és nem bírtam tanulni. bele-belenézegettem az anyagba, de ahogy kinyitottam a mappámat, rögtön elfogott a hányinger minden alkalommal, úgyhogy az idő nagy részében inkább csak meditáltam, és aggódva hallgattam, hogy a nappalisok abban versenyeznek, hogy ki tanult többet mégis ki tud a legkevesebbet. egy hónapról meg hetekről beszéltek. igen, kicsit aggódtam mire megyek az én másfél napommal. végül bementem, kihúztam két szörnyű tételt, de lehetett volna rosszabb is, letoltam a prezentációt, a felelést, és tovább izgulva vártam az ítéletre. végül mindenki átment, de a 11 emberből csak egyikőnk kap ötödikén diplomát. nagyjából az egész évfolyamra ez az arány volt jellemző. kb mindenkinek hiányzik még egy, esetleg mindkettő nyelvvizsgája, nekem ugye már csak egy fél olasz kell. szóval, örömittasan, a napba mosolyogva hagytam el ezt a haláltanyát, és alig vártam, hogy hazaérjek, vagyis a bázisra (ndash hq), hogy megtámadhassam a hűtőt, hogy megigyak egy jól megérdemelt bak-ot. közben domival két és fél órát skype-oltunk, zenét hallgattunk, és aztán hirtelen eszembe jutott, hogy randim van hayley williams-szel a parkban.